Jóban lettünk. Nem volt ez mindig így. Ő tudta, hogy nem szívelem, mert bús-buta-bociszemei vannak, derékra csatolja az övtasit (pendrive, cd, jack-kábel, dvd-olvasó), fehér frottírzoknit hord bioszandállal, mindent elbasz, még azt is, ami addig jó volt, és sokat beszél. Így csak egy kurta kezcsók’m-mal büntetett minden találkozásunknál. De múltkor változott a helyzet.
Már egy hete nem tudtam a munkahelyi gépbe netet oktrojálni, és ez majdnem annyira frusztráló volt, mint az átvérzett bugyi harisnyán lefutott szem.
F. úr jött, 3 óra 38 perc alatt rendet vágott, intézkedett, hümmögött és varázsolt. Internetet. Mindez azzal járt, hogy a szerverhez tartozó többi gépről viszont eltűnt a netkapcsolat, egyelőre úgy tűnik, örökre. Ha rajtam kérik számon a kollégák, csak vállvonogatok, mert hát ugye én nem értek hozzá. F. urat pedig megvédem. Barátságunkat az a momentum pecsételte meg végérvényesen, amikor jelenlétemben levette a szandálját, és egy pár kétes tisztaságú fehér frottírzokniban felmászott a székre, hogy leemeljen valami hárdver eszközt a szekrényről. Én tépőzárat még nem láttam ilyen férfiasan szakítani.
Ebben az euforikus, már-már bajtársias hangulatban többször elhangzott a „víruskergető” szó is. Nem tudom eléggé megköszönni.
Utolsó kommentek