Nem hittem volna, hogy túlélem az elmúlt napokat.
Munka után kikötöttpályázni Óbudára, glettelni, csiszolni, mindenféle fost beszerezni, megtanulni, hogy mi a szar az a toldóelem, állandóan seperni, sittet hordani, komplett lépcsőházat felmosni, hazaagonizálni, másnapra készülni, reggel fél7-kor kelni, a végén már sírógörccsel küzdeni.
Mégis sikerült. És úgy érzem, kezdem elkapni a karácsony fonalát. Hogy együtt ébredünk, hogy 2 utcasarok után végre nem ágazunk el, hogy együtt küzdjük át magunkat a tömegen az indokolatlanul nagyméretű zellerért. Együtt toljuk be a kétévenként egyszeri lángost, kettőnk pofájáról csöpög le az olaj, együtt használunk egy darab impotens szalvétát, mert többet nem adtak.
És örülünk neki.
Beszereztük a maradék ajándékokat, be is csomagoltuk, nemsokára indulunk a családomhoz. Nagyika, A., tesók, pár nap múlva halászlé, pásztorjáték, csengetés, ajándékbontás, éjféli mise.
Most jó.
Utolsó kommentek