Elmondanám, hogy én egy kiállhatatlan ember vagyok.
Megérkeztünk kicsit késve, a család többi része még sehol nem volt természetesen (mint utóbb kiderült, road soap operát forgattak, ahol a bűnösnek kikiáltott személyt előbb kitették az autóból, majd 1 kilométer után visszatették). Én éhes voltam, szomjas voltam és pisilnem kellett. Ha ennek a háromnak valamelyike – akár csak minimális mértékben, de – nem teljesül, akkor kurvára meg szoktam ölni a világot, meszet szórok rá, és publikot építek a tetejére. Most sem volt ez másként. Picsogtam az asztal nem eléggé frekventált helyzete miatt, hogy mér’ dugták el a mosdót, és hogy minek kell annyi potyadékot az orrom alá dugni (ti. körülbástyáztak minket mindenféle halmazállapotú és állagú, kevesedik születésnapot ülő egyeddel, Verdák-os csomagolópapírba rejtett valamikkel, fa építőkockákkal, Pikachuval, Ma van a szülinapommal). Mentségemre legyen mondva, hogy pár nap múlva menstruálok, előző és aznap összevesztem a férjemmel, és akkor épp meg akartam őt is ölni, hogy végre viselkedjen már normálisan.
A lagzi tehát jól indult.
Könyököltem, ajakbiggyesztettem, ittam egy pohár bodzaszörpöt, és megtaláltam a mosdót. Aztán a resztli is megérkezett.
A. mint mindig, rögtön törte az utat, szedte a bélszínt, mintha nem lenne holnap, adta le a rendelést, kihasználta tányérja teljes kapacitását, úgyhogy az én szűzlányos visszafogottságom is hamarosan alábbhagyott, pláne miután a férjem bevette magát a svédasztal közepére, és kijelentette, hogy nem fog ingázni az asztal és az ételek között, mert az időveszteség, és azalatt se tud enni. Szóval tehát én is jííháá, és hadd szóljon.
A férfiakat pedig sose fogom megérteni: vagyok én, aszimmetrikusan (ez visszatérő téma lesz), pluszkilókkal, általában magukat önállósító hajtincsekkel, közel ülő szemekkel, széles csípővel, vastag combokkal, jelentékeny tomporral, és a férfi publikum mégse a derékig póthajizált, szőke, kőkemény, kirakott szilikoncicikkel és ízlésesen markáns sminkkel dúsított kolleginákat fixírozza, hanem engem. Engem = csöcsök, segg, lábhossz+csizma. Tényleg semmi pláne; én, ha férfi lennék, elmennék magam mellett. De ők nem. A sókéregben sült lazacot kínáló fiatalember tökéletes zavarba jött, mikor a halból kértem, pedig még csak nem is a szexuális preferenciámról kezdtem neki mesélni; a sushis srác a leggusztább lazacos és tonhalas makikat adta a melleimnek; a grillező úriember minden alkalommal köszönt, mikor elhaladtam mellette, a kis tegnap múlt ötéves, szülinapot ünneplősös Tomi apukáját pedig lemészárolta szemmel a neje.
Aztán mikor épp nem vonultam és keltettem a zavart, vegyültem a családdal, adomázgattunk, borozgattunk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól: piálásról, puskázásról, arról, hogy kit láttunk nyilvános helyen húgyozni és szarni. Ekkor sajnos mennünk kellett, lejárt ez idő. Remélem legközelebb a hüvely- és lábgombáig is eljutunk.
Utolsó kommentek