Tegnap tantestületi értekezlet volt a Tükörteremben. Rendes, évkezdő, komoly, mintegy 60 tanár és a vezetőség részvételével. Engem nem érint, nem vagyok tanár. Viszont abban az irodában dolgozom, ami a Tükörteremből nyílik. És biciklivel járok.
A főnököm javasolta, hogy hagyjam ott, és menjek gyalog. (Miért nem hagysz inkább itt nekem te egy láncfűrészt, hogy álmodban lemészároljalak vele, te á'lat?) Nem. Akkor kapjam fel, mert nyikorog, és a csizmám is kopog. Azt is.
Megemlítettem neki, hogy múltkor egy államtitkár tartott ott előadást, és minden szívfájdalom nélkül eltoltam a bringát.
Az csak egy államtitkár volt, ez ÉR-TE-KEZ-LET.
Hát jó.
Hónom alá csapom a biciklimet, lábujjhegyen tin-tin-tinezek, óvatosan nyitom az ajtót, hátha nem tűnök fel. De.
Minimo calculo 120 (+ vezetőségszer 2) szem szegeződik rám, majd 3 másodperces döbbent csend után kirobban a röhögés. Átlagéletkor 45 év. A bicikli még mindig a hónom alatt, én 10 lábujjon imbolygok. Vörösödök. Takarom magam a biciklivel. Kiérek. Lecsekkolom a füleimet, pirosak, mint az arcom állásinterjún. Mission completed.
Másnap már messziről integet az egyik legszigorúbb tanárnő:
- Szia! Hát valami remek volt a kivonulásod, dőltem a röhögéstől!
Később pedig összefutok egy másik, 60-as koleginával is.
- Te, ez a biciklis mutatvány frenetikus volt. Még fél hatkor is ott ültünk, és előadást hallgattunk a poroltó használatáról, és ha előtte nincs az a kabaréjelenet, hát én Isten bizony nem bírom ki.
Örülök, és szívesen.
Viszont a főnökömnek megint igaza lett. Még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsát, és mintegy 4 másodperc alatt, felszegett fejjel, nyikorgó biciklivel, célirányosan elhagyom a termet: jelentékeny figyelemelterelés, az előadás megzavarása, durva és felesleges intermezzo, elkalandozás a tárgytól, később engem ezzel az esettel összekapcsolás, stigmatizáltság.
Jól jártam, nagyon jól. Mint mindig, mikor másra hallgatok a nyikorgó biciklim helyett.
Utolsó kommentek