Az egész most májusban kezdődött. Nem is, 2011 februárjában, mikor beköltöztünk ebbe a 74 nm-es, baszom nagy polgári lakásba. Önállósodni akartam és saját háztartást vezetni. Hadd szóljon.

Igazából nem panaszkodhatok: nem egy 20 nm-es lyukért kellett havi 50 000-et fizetnünk, hanem egy baszom nagyért feleannyit. Napfényes, tágas, zajos, csúnya, büdös. Befűthetetlen. Nagy lakás, mégis kicsi élettérrel. Óriási. És a legóriásibb, hogy az egész lakásban kábé 3 saját bútorunk van, a többi szocreál lerakat.

Szóval menni kéne, de nincs hova, és még csak most jöttünk. Akkor meg kéne szokni. Nem megy. Az egész lakás már egy dzsungel, meg Ikea hangulatlámpák naszádja, de még így se.

Májusban megint úgy éreztem, hogy nagyon menni kéne. Egy fizetésből, nulla félretett pénzzel. De mazochista voltam, és elkezdtem ingatlanokat nézni minden mindegy alapon. Megtaláltam az Elek utcai lakást, boltívekkel, kertkapcsolattal, anyámkínjával. És akkor elsírtam magam...

Tovább már nem is néztem. És az érzést tapostam el és le magamban egészen szeptember végéig. Esküvő. Mosolyszünet vége. Békelikőr, békepálinka. A férjem apja ha nem is kőgazdag, de előrelátó és okos. Én meg elkezdtem picsogni A.-nak, és rágtam a fülét, és nem hagytam békén. A Bibliában azt írják, kopogtass, és ajtót nyitnak. Kissé sokszor és hangosan kellett kopognom, és már a bőr is felszakadt a kezemen, de a mozdíthatatlan bikát sikerül megmozdítanom. Talán előre is. Jó könyv ez a Biblia.

Aztán előjött a farbával, nekiszegezte Zs.-nak a kérdést és a kérést, és mint az várható volt, kaptunk. Egyelőre ígéretet, amit biztosra lehet venni márciusban. És annyit, amiből kitelik egy lakás.

Igazából azt hittem, ha ez valósággá válik, sikítozni meg vonaglani fogok Beatles-rajongósan. De ehelyett az elején fel sem fogtam, és igazából csak most kezdem, hogy mi is a stájsz. Ingatlankeresés ezerrel, most már élesben.

Elmondanám, hogy én ezt nagyon rosszul csinálom. Belövök egy városrészt, és csak ott nézek lakást. Hogy én kizárólag itt, és sehol máshol, és jaj, meghalok, ha nem itt. Találok párat, egyiken-másikon elgondolkodom, kész az álomlakás (Elek utca, Mezőkövesd utca).

Aztán másnap reggel felkelek, rájövök, hogy az a hely mégse jó, túl messze van, túl sötét, valami hiányzik belőle. Nézek egy másikat. Praktikus, frekventált, közel van A. munkahelyéhez. Remek, én itt ismerek minden bokrot, füvet, virágot, csövest. Kinézünk egy ÉK-i fekvésű lakást kurvadrágán és egy kurvakicsi lakást normális áron. Szentimreváros. Másnap elvetem. Valami még mindig hiányzik.

12. kerület. Már csak ímmel-ámmal, üres, semmilyen, idegen.

Aztán A. talál egy óbudai téglalakást. Beleszeretek. Elmegyünk, megnézzük kívülről. Hideget érzek, de győzködöm magam. Viszont ha már ott vagyunk, ellátogatunk A. családjához is. Alig 200 méterre laknak, csak beköszönünk, és elemezzük a lakáspiaci helyzetet. 

Innentől nehéz megmagyarázni. Akár csak várok, akár sétálok ott, úgy érzem, hogy otthon vagyok, és nem történhet semmi baj. Pedig panelházak sokasága. Szeretem a parkot, éjszaka a sötét fákat, ahogy fújja őket a szél. Szeretem a kiszűrődő, barátságos fényeket. Szeretem a sportpályát, az edző sípjának egy-egy füttyentését, télen a reflektorfény megvilágította gőzölgő párát. Szeretem a Lidl-be vezető utat. Szeretek megérkezni, és nem szeretek elmenni. Talán erre mondják azt, hogy otthon.

Van egy eladó lakás körbevéve a férjem családjának lakásaival. Olcsó, és remélhetőleg lesz még olcsóbb is. Rossz állapotban van, de fel lehet újítani. 2. emeleti, napfényes, barátságos.

Oda szeretnék megérkezni. És nem szeretnék elmenni.