Simlis blog

Tegnap nálunk járt egy könyvvizsgáló, kissé magas-ló típusú, joviális, nyársat nyelt, sztereotip. De nem is ez a lényeg, mert például szerintem egy felzselézett hajú, szikrázó szemű, bodorított mellszőrű dzsigoló nem is volna jó könyvvizsgálónak.

Szóval ez a tipikus könyvvizsgáló azért volt itt, hogy könyvet vizsgáljon, talált is párat, de annyira nem érdekelhette őt, mert ehelyett inkább elment ebéd apropóján valami puccos helyre étlapot vizsgálni.

Miután ezzel szerencsésen végzett, és az examinált entitások is rendben találtattak, vette joviális kalapját, nekiindult, s elköszönt tőlem egy wannabe-bizalmas "Szerbusz, kicsi lány"-nyal.

Ami azért érdekes, mert 175 centiméter magas vagyok, annyi kiló, amennyi pont szeretnék lenni + x (x>10, az N számok halmazán értelmezve vagy mi), elmúltam 27 éves, valamint a státuszom "férjes asszony" már egy ideje.

Én nem tudom, kiben van a hiba, de akkor ezek szerint a hullámvasútra már fel se próbáljak kéredzkedni.

Közeledik a karácsony. Ezt onnan tudom, hogy ma befagyott egy pocsolya, a plázában felállították az óriás-műfenyőt, komplettírozták rózsaszín (pink!) giccsekkel, beleölték Uganda 200 évnyi energiaellátásának ööö energiáját, valami picsa elvonyította audiotune-nal a Mennyből az angyalt ötször egymás után, aztán becsatlakozott a Fluor is meg a Deák Bill, de az mégse, mert szívrohama volt, amit túlélt, az árusok kipakolták a csillogó lomokat, megcsináltam a nagymamáknak szánt narancslikőrt, előszedtem a díszeket, a díszek menthetetlenül összeakadtak, az égők nem működnek, lecsekkoltam az ablakok állapotát, borzalmasak, a karácsonyi nagytakarítás keretében megint nem fogjuk lemosni, mert költözünk, meg mert amúgy se lesz karácsonyi nagytakarítás, a sör már nem megy le húzóra, a pálinka inkább, a forraltborral kokettálok egy ideje és két hete folyamatosan taknyodzom.

Végül is 27 éves koromra rájöttem, hogyan is kéne mindezt. Az elmúlt 3 év igazi mélypont vagy inkább mélykorszak volt, amiről vagy fogok írni, vagy nem, de inkább nem, vagy ha igen, akkor valami nyálas, depresszív zene hatására, és majd amikor visszaolvasom, égni fog az arcomról a bőr.

Szóval az utóbbi 3 hónapban annyi jó dolog történt velem, amennyi eddig még soha. Esküvő, munka (az első olyan, ahol nem 100 000-ért kell egyszerre 3 helyen lennem, túlóráznom este 9-ig, szabadon járhatok a mosdóba, és még ebédidőm is van), valamint az első közös saját lakás.

Elég banális az egész, és poén se lesz, csak annyiról van szó, hogy már minden nap van valami cél, valami esemény, amit várok, és amiért érdemes reggel felkelni. Most például a lakás férjem nevére íratása. A falfesték színének kitalálása, járólapok, csempe, laminált padló. Ikeázás. Húsgolyók. Aztán advent, a hétvégék a családommal. Karácsony, kirándulás pálinkával és a férjemmel a havas Börzsönyben. Tavasz, napsütés, meleg. Horvátország. Remélem.

De  a legfontosabb, hogy gyereket szeretnék. Nem most, 2-3 év múlva. És a legjobb az egészben, hogy a férjem is. Ami alapból megint csak nem egy nagy wasistdas, de aki igazán ismer minket, annak talán igen. Nem volt könnyű eljutni idáig, de sikerült, és ez leginkább a férjem érdeme.

Riszpekt.

Több mint 2 évig hűek tudtunk maradni az elveinkhez. Nem néztük meg moziban, nem vettük meg dvd-n, nem kerestünk rá IMDB-n, és nem karikáztuk be szövegkiemelővel.

De múlt hétre elfogytak a jó, illetve a nézhető kategóriába tartozó filmek, és csak olyanokat lehetett felhajtani, mint Bud Spencer és Terence Hill összes pofonjai, régi klásszikus magyar filmek új köntösben (Stohl Buci mint soFFőr a Meseautóban, hahaha) avagy a Kedves John.

A Kedves Johnra még szerelmünk hajnalán vitt el a férjem, mert hallotta, hogy híresen rossz film, és röhögni akart. Ez akkoriban volt, mikor még a fos filmekre is volt pénze, és ezzel szeretett felvágni. Ma már sajnos nem szeret.

A film valóban pocsék fos volt, de annyira, hogy még a kacaj is bennszakadt a Bazedov-kóros csaj alakítása meg a beleoktrojált, hátrányos helyzetű apuka miatt.

S ha már hátrányos helyzet, guruljunk vissza az Avatarhoz Jake kerekesszékén: a filmet két részletben tudtuk csak megnézni 2 nap különbséggel, de szerencsére a második rész megtekintésekor még emlékeztünk az első részre, a kibaszott nagy kékségre meg a ledes organizmusokra, úgyhogy simán tudtunk kapcsolódni a film második részéhez, amelyben kibaszott nagy kékség volt és ledes organizmusok. A film a végén véget ért, valami asszem történt is, de a kibaszott nagy kékségtől és a ledes organizmusoktól nem láttam jól.

A férjem a végefőcímnél elkezdett fintorogni, én megtekertem az orrát, ő erre belepúzott a nyakamba, én meg pofon vágtam.

Azt hiszem, a Sigourney Wyvern is meghalt, ugye?

Hétköznap, 8,5 óra gálya után vendégségbe menni, bepálinkázni, ezután majdnem egy üveg Báthory Cuveé-t elfogyasztani nem jó.

Vendégségből hazamenni kelleni, trolira várva egyszerre fémpóznának és férjnek dőlve a légüres térről meditálni még rosszabb.

De a legrosszabb ezután elszenderedni, az 50 fokra felfűtött troliban alfába süllyedni, leszállás előtt felrázódni omegába vagy legalábbis bétába, leszállás után pedig kibicsaklítani a bokát.

Fáj a fejem és csuklom. Azt hiszem, a munka nincs rám jó hatással.

Úgy készül, hogy előző nap veszünk egy kiflit, lehetőleg sajtosat, amiről biztosan tudjuk, hogy másnap már ehetetlenül szottyos lesz.

Amikor kedvünk támad, beemeljük a mikrohullámú sütő felső rácsára, grillfokozatra állítjuk, majd elindítjuk. Közben munka után nézünk, hiszen a jó háziasszony mindig tesz-vesz.

Miután megéreztük sülő kiflink illatát, mindent elhajítva kurva gyorsan berohanunk a konyhába, kinyitjuk a füstölő mikrohullámú sütő ajtaját, eloltjuk a lángot, kivesszük a ress péksüteményt, langyosra hagyjuk hűlni, majd indokolatlanul nagy ívben kibasszuk a kukába.

Négy órán át szellőztetünk. Hiába.

Jó étvágyat!

Tegnap este hosszasan beszélgettem egy kanadai hölggyel.

Találkozáskor és parolázáskor másodszori nekifutásra sikerült a „Nice to meet you, too", úgyhogy rendeltem egy üveg száraz kékfrankost, és nekiláttam to improve my nyelvi készség. Először csak csacskaságok kerültek szóba, mint a „What a lovely nice weather today, don't you think?" (No, I don't - egész nap esett az eső, szétment a fejem, a front kiette az életet belőlem) „Yes, indeed."

Az egész most májusban kezdődött. Nem is, 2011 februárjában, mikor beköltöztünk ebbe a 74 nm-es, baszom nagy polgári lakásba. Önállósodni akartam és saját háztartást vezetni. Hadd szóljon.

Igazából nem panaszkodhatok: nem egy 20 nm-es lyukért kellett havi 50 000-et fizetnünk, hanem egy baszom nagyért feleannyit. Napfényes, tágas, zajos, csúnya, büdös. Befűthetetlen. Nagy lakás, mégis kicsi élettérrel. Óriási. És a legóriásibb, hogy az egész lakásban kábé 3 saját bútorunk van, a többi szocreál lerakat.

Most megosztom a Kedves Olvasóval a Titkot.

Úgy kell csinálni, hogy előző este vagy aznap reggel elhatározzuk, hogy lefogyunk. Érdemes valami célt is kitűzni, hogy motiváltabbak legyünk. Veszünk szezámmagos-rozsos-ropogós kenyeret, kalóriarostán átment élelmiszereket, sok zöldséget és gyümölcsöt.

Reggelire eszünk 3 szelet ilyen fost élelmi rostban gazdag, egészséges kenyérszeletet, hozzá cottage cheese-t, zöldséget és vizet.

A. elnevezte a lábujjaimat: pálpusztai, brie, limbergi, trappista és anikó (ez utóbbiban nem vagyok biztos). Kiindulópontként hadd jegyezzem meg, hogy a lábam nem büdös. Csak a férjemnek van szofisztikált humora.

Úrinő ezen minimum megsértődik, önérzetét porba sújtván világvégét vizionál, bosszúért kiált vagy legalábbis elpirul, és a kínos intermezzót követően élete hátralévő részében ügyel rá, hogy még véletlenül se becézhessék humoros meggyanúsítás alapján ábrándos tekintettel vizualizálva szineszteziológiai értelemben.

Szerintem kurva vicces volt, de nem röhögtem rajta hangosan, mert úrinő nem röhög hangosan.

Viszont legközelebb egy műbőr cipőben és nájlonharisnyában eltöltött fárasztó nap után nyújtom oda futóműveimet masszázs céljából, és majd meglátjuk, mit metaforál, szinesztezionál és alliterál rólam a férjem.

Akkor lesz mit.