Simlis blog

Családszeretők, spúrok takarékosak, humorosak. Természetesen a férjem is az:

„Milyen jó, hogy rendeződni látszanak a dolgok a családommal.

Elmondom, miért tilos a Starbucks-ba menni.

Azért tilos a Starbucksba menni, mert egy sznob, konzumidióta barmoknak kitalált, fosadék, lehúzós hely, ahol be kell diktálnod a neved, amit ráírnak egy papír pohárra egy kibaszott smiley kíséretében, majd fizetsz (vagy a férjed) irreálisan gusztustalanul sokat négyszer 3 deci hányadék löttyért (mivel sajátosan értelmezett udvariasságból meghívod – vagy a férjed – azokat, akik kitalálták, hogy oda menjetek), aminek nemhogy kávé, de még víz íze sincs, majd helyet foglalsz valami Ikea dizájnnal terhelt, kényelmetlen parasztszékre egy Ikea dizájnnal terhelt, kényelmetlen parasztasztalhoz majdnem bizonyosan öt idegen közé, mert nincs máshol hely. Ezt követően belekortyolsz a fluidumba, konstatálod, hogy beazonosíthatatlanul szar, még egyszer megpróbálod, most se megy, feladod, kibaszod a kukába, elképzeled, mit főzhettél vagy kaphattál volna 4 000 Ft-ból. Például szarvaspörköltet áfonyalekvárral és krumplifánkkal, basszameg.

Ha valaki kávéra vágyik, rendkívül messzire kerülje el a kávézók McDonald’s-át – és egyen egy adag szarvaspörköltet.

A férjem kétféleképpen szokott bókolni: túl általánosan („ó, de szép vagy”) és túl specifikusan. Ma ez utóbbira került sor.

Adott egy puszit, majd hozzátette, hogy milyen finom fahéjas tea illatom van. És itt most kénytelen vagyok megállni egy pillanatra, és végiggondolni a felmerült bók lehetséges előzményeit.

1. Reggel, valamikor a szendvicskészítés és a bugyifelvétel között elmentem a Teázó a Vörös Oroszlán aurájának csillogásához nevű teaboltba, vettem 15 gramm fahéjas teát, elmorzsoltam a kezemben és bedörzsöltem vele az arcom.

2. Reggel, valamikor a szendvicskészítés és a bugyifelvétel között elmentem a Teázó a Vörös Oroszlán aurájának csillogásához nevű teaboltba, vettem 15 gramm fahéjas teát, megfőztem, és csöpögősre pacsmagoltam vele az arcom.

3. Reggel, valamikor a főtt tojás-pucolás és a citromfacsarás között megfogtam egy hetyke darab fahéjat, egy filter teát, rézmozsárban áttörtem és inhaláltam.

Igazán kíváncsi lennék, hogy az ilyen kiszólások előtt mi játszódik le a férjem agyában, és a szabad asszociációk vágtázó lova vajon milyen messzire viszi őt. Úgy sejtem, túl messzire, ugyanis az ominózus arcszérum, melynek a bókot köszönhetem, levendulából, rózsából és neroliból áll. Fahéjas teából pedig a fahéjas tea.

És itt szeretném megjegyezni, hogy örülök a bóknak, és amint el tudom helyezni mind horizontálisan, mind vertikálisan, azt is tudni fogom, mennyire.

Remek. 9, azaz kilenc posztig sikerült titokban tartanom. És akkor sem az volt, hogy nem bííírtam magammal, és muszáj voltam elpletykálni hihihi a férjemnek. Faszt. Elmentettem a posztot, feltöltöttem a blogra, töröltem az egész napi előzményeket, majd eldugtam a pendrive-omat. Talán fütyürésztem is jerrysen. És most jön az a bizonyos de. Otthagytam a tálcán a Word fájlt, a férjem beleolvasott, majd kérdőre vont. Hogy nincsenek titkaink egymás előtt, akkor ez mi. Hát már nincsenek is, basszam magamat szájba.

Szóval el kellett mondanom, hogy boldog karácsonyt, és meglepi és Mennyből az angyal és mákos bejgli. Lesz.

Örült neki, és mivel ezen kívül semmit sem tud, írom tovább, trallala. Nem tudom eldönteni, hogy röhögjek-e magamon, vagy sírjak. Egyelőre csak a fejemet fogom, mert sosem hittem volna, hogy én egy ilyenen és ennyire és így.

Magamat mindenesetre sikerült meglepnem.

Ez még egyelőre nem visszatekintés, hanem a mai nap jelenje (viszont nemsokára múlt), amikor is elhangzott a kérdés férjem részéről (baszás szeretkezés helyetti lelkizés alkalmával sajnos), miszerint „Miért nem írok énblogot?”, melyre én azt feleltem, hogy „Minek?”, ami hazugság volt, de kegyes. Ha az idősíkokat nézzük, tisztára, mint a Vissza a jövőbében, csuda izgi, hát nem? Mondjuk annyira szerintem sem.

Szóval azért tartom megőrzésre és később természetesen felhánytorgatásra érdemesnek az előbb írtakat, mert a férjem szereti a fejemhez vágni, hogy motiválatlan vagyok, és mindenért rágnia kell a fülemet, ami egyrészt valamennyire igaz, másrészt most épp a kivétel erősíti a szabályt, mert ez már legalább a 9. poszt, és a kérdés még csak most hangzott el, tehát nem a fülrágás miatt kezdtem el, úgyhogy mégse vagyok annyira motiválatlan, szóval a világ tehet nekem egy szívességet, például azt, hogy szuicidál, és publikot épít magára.

A mai nap eseményei továbbá:

• A férjem nem tud lágytojást készíteni, de keménytojást se, viszont nem elég lágy lágytojást és nem elég kemény keménytojást igen, ha annak elrepesztheti előzőleg a héját.
• Rájöttem, hogy tudok tarját spékelni, valamint arra is, hogy soha többé nem fogok tarját spékelni.
• Rohad a bal könyököm.

Tegnap tantestületi értekezlet volt a Tükörteremben. Rendes, évkezdő, komoly, mintegy 60 tanár és a vezetőség részvételével. Engem nem érint, nem vagyok tanár. Viszont abban az irodában dolgozom, ami a Tükörteremből nyílik. És biciklivel járok.

A főnököm javasolta, hogy hagyjam ott, és menjek gyalog. (Miért nem hagysz inkább itt nekem te egy láncfűrészt, hogy álmodban lemészároljalak vele, te á'lat?) Nem. Akkor kapjam fel, mert nyikorog, és a csizmám is kopog. Azt is.

Képszerkesztői tanfolyamra járok. Azért járok képszerkesztői tanfolyamra, hogy megvalósíthassam az álmomat, és tüllszoknyát, valamint bohócsipkát tapaszthassak a pohos daliás Orbán Viktor testére. Jól haladok, az egyik esküvői képünkre például már raktam egy fókát labdával.

A képzést egy hölgy tartja zsíros, szőkés-rózsaszínes hajjal, tanító nénis fejezzétek-be-helyettem-a-mondatot attitűddel, az első percben levett, és az órán végig morzsolgatott, szúpercegés hangot kiadó karkötővel, heherészős, wannabe-informatikus humorral és valami elképesztően, botrányosan, fülsértően és velőtrázóan pocsék angol kiejtéssel. Enumerálom:

angolul – tündéül (így hívják a nőt, valóban úgy is néz ki – mint akit megcsócsált, majd kikakikált egy tündér)

Adobe – Adóbi

magic – méédzsik

contiguous – kontinyusz

column – kolum

row – ráu

layer – léjjer

adjustments – felülről a harmadik lehetőség

Beszarok. Szerencsére még jó sok óra van hátra, úgyhogy lesz mivel frissítenem a palettát.

De kicsit félek is: egyre gyakrabban támad olyan érzésem, hogy fel kell állnom, meg kell ragadnom Thundee-t az angol kiejtésért felelős testtájánál fogva, és le kell nyomnom a torkán a bővített Országh–Magay-féle angol-magyar szótárt az Akadémiai Kiadó gondozásában. De nem. Nem tehetem meg. Salátaemblémát kell manipulálnom a vágódeszkára. Hármat.

Úgy indul, hogy vacsora után megeszem 2,5 sor csokit, aztán egy lágy kekszdarabos krémtúrót, aztán ha az időjárás engedi, jégkrémet, de ha az időjárás nem engedi, akkor is. Kicsit rosszul leszek, de nem vészesen. Este alszom.

Másnap reggel kiesek az ágyból, leesik a lábamról a papucs, ami nem is volt rajtam, átesem a szőnyegen, nekiütközök a kilincsnek, leverem a szappant, kiszórom a bármit, leejtem az akármit és ideges vagyok. Nagyon. A férjem pedig éteri nyugalommal tűr. Általában mindig, de ilyenkor még éteribben. Riszpekt.

Ha nem sérülök meg életveszélyesen, nem haragítom magamra a világot, és nem sértődök halálra valamin – akármin, estére felveszem a nemi vágyamat, amit előzőleg tudatosan vettem le, és a férjem beteszi az olasz dalait. Este nem alszom. Helyette hánykolódok, tankokkal lövök űrből jövő szemetekre, megpróbálok elbújni a kukában, amin nincs szellőzőnyílás. Fulladozok. Felébredek. Kivonulok a ritirátra. Konstatálok. Felkészülök lelkileg.

Elmondanám, hogy én egy  kiállhatatlan ember vagyok.

Megérkeztünk kicsit késve, a család többi része még sehol nem volt természetesen (mint utóbb kiderült, road soap operát forgattak, ahol a bűnösnek kikiáltott személyt előbb kitették az autóból, majd 1 kilométer után visszatették). Én éhes voltam, szomjas voltam és pisilnem kellett. Ha ennek a háromnak valamelyike – akár csak minimális mértékben, de – nem teljesül, akkor kurvára meg szoktam ölni a világot, meszet szórok rá, és publikot építek a tetejére. Most sem volt ez másként. Picsogtam az asztal nem eléggé frekventált helyzete miatt, hogy mér’ dugták el a mosdót, és hogy minek kell annyi potyadékot az orrom alá dugni (ti. körülbástyáztak minket mindenféle halmazállapotú és állagú, kevesedik születésnapot ülő egyeddel,  Verdák-os csomagolópapírba rejtett valamikkel, fa építőkockákkal, Pikachuval, Ma van a szülinapommal). Mentségemre legyen mondva, hogy pár nap múlva menstruálok, előző és aznap összevesztem a férjemmel, és akkor épp meg akartam őt is ölni, hogy végre viselkedjen már normálisan.

Jóban lettünk. Nem volt ez mindig így. Ő tudta, hogy nem szívelem, mert bús-buta-bociszemei vannak, derékra csatolja az övtasit (pendrive, cd, jack-kábel, dvd-olvasó), fehér frottírzoknit hord bioszandállal, mindent elbasz, még azt is, ami addig jó volt, és sokat beszél. Így csak egy kurta kezcsók’m-mal büntetett minden találkozásunknál. De múltkor változott a helyzet.

Már egy hete nem tudtam a munkahelyi gépbe netet oktrojálni, és ez majdnem annyira frusztráló volt, mint az átvérzett bugyi harisnyán lefutott szem.

F. úr jött, 3 óra 38 perc alatt rendet vágott, intézkedett, hümmögött és varázsolt. Internetet. Mindez azzal járt, hogy a szerverhez tartozó többi gépről viszont eltűnt a netkapcsolat, egyelőre úgy tűnik, örökre. Ha rajtam kérik számon a kollégák, csak vállvonogatok, mert hát ugye én nem értek hozzá. F. urat pedig megvédem. Barátságunkat az a momentum pecsételte meg végérvényesen, amikor jelenlétemben levette a szandálját, és egy pár kétes tisztaságú fehér frottírzokniban felmászott a székre, hogy leemeljen valami hárdver eszközt a szekrényről. Én tépőzárat még nem láttam ilyen férfiasan szakítani.
Ebben az euforikus, már-már bajtársias hangulatban többször elhangzott a „víruskergető” szó is. Nem tudom eléggé megköszönni.